Csapategyesítés végre!

Olyan mintha ezer éve lett volna az utolsó nagy csapategyesítés! 

Most is az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy sikerül-e összehozni a hétvégét. De végül minden a terv szerint alakult, még az időjárás is kegyes volt hozzánk! A Badis család pénteken délelőtt érkezett, az ebédig hátralévő időt az egymás viszontlátása feletti örömünk aranyozta be.  A gyerekek kinyújtóztatták az autóban elgémberedett tagjaikat, és hozzákezdtek a játékszoba tartalmának felfedezéséhez. Kriszta és én ott folytattuk a beszélgetést, ahol előző nap abbahagytuk a virtuális térben. :-) Délutánra jó szokásunk szerint vásárlást terveztünk, és milyen jól tettük, mert minden más programnak úgy is útját állta volna a meglepetésszerű és özönvízszerű felhőszakadás. Biztos mindenki ismeri a bevásárlóközpontok azon részét, ahol a szülők és gyerekek bosszantására/örömére felállítanak néhány végtelenül giccses/vonzó pénzérmével működő játékot. Hát, ezt a részt egy pillanat alatt sikerült vidámparkká varázsolni, főként miután még eggyel gazdagodott az amúgy is népes gyereksereg, mivel összefutottunk Lilivel és szüleivel. 

  Másnap az apukák kitettek magukért, és felváltva elvitték a gyerkőcöket ilyen-olyan beszerző körútra, úgyhogy mi Krisztával minden (varázs)erőnket összpontosítva egész délelőtt azért drukkoltunk, hogy a felhők időben eltűnjenek, és ne csak az eső kerüljön tőlünk távolabb, hanem száradjanak fel a pocsolyák is. De épp a megfelelő időben, minden a kívánságaink szerint alakult! Így aztán napsütéses időben vághattunk neki a hétvége fénypontjának a nagy kalandtúrának a Margit-szigetre. Kifejezetten erre az alkalomra tartogattunk az utolsó bringójegyeinket, úgyhogy rögtön ezzel kezdtünk. A gyerekek örömére még versenyeztünk is. Nem komolyan, de ezt persze nem árultuk el az első ülésekben a kiáltozásoktól szinte extázisba eső aprónépnek.A futók biztosan nem örültek nekünk ennyire... Menet közben felfedeztünk egy eldugott játszóteret, így aztán a bringókat már csak az apák szállították vissza a kölcsönzőbe, mi pedig leteledtünk a játszótéren, hogy megkínáljuk a csemetéket vízzel és száraz kiflivel. Andris két kiflit pusztíott el szüntelen méltatlankodva a tányér hiányán. A kalandtúra során sikerült szinte mindenféle járművet kipróbálni, ami nem várt élményekben részesített mindannyiunkat. Utaztunk vonattal, hihetetlenül zsúfolt busszal, és amikor már azt hittük, hogy ezt nem lehet fokozni, egy olyan tömött villamosra szálltunk, ahol nem volt szükséges kapaszkodni, mivel képtelenség volt elesni. A gyerekek hősiesen helytálltak, egyedül Balázsnak akadtak problémái a vonat hangszintjével kapcsolatban, de neki biztos, ami biztos alapon beígértük jövőre a hajózást is. 

Mit tehet az ember, ha késik a vonat?

Vasárnap a Medve-park és a repülőtér volt a két lehetséges alternatíva a gyerekek szórakoztatására, és mi anyukák jobban bíztunk a macik vonzerejében, mint a repülőkben. De István kitartott álláspontja mellett, így végül a repülők győzedelmeskedtek, és senki sem bánta a döntést. A gyerekek bámészkodtak, rohangáltak, repülőnek képzelték magukat, István mindent felfedezett és megvizsgált, ami érdekelte, Robi pedig a fotózással kötötte le magát. Kriszta és én pedig csak ültünk a fűben, és élveztük a napsütést. A gyerekeknek amúgy akkora élmény volt a repülőtér, hogy azóta mindketten folyamatosan a fülünket rágják, vissza akarnak menni. Attila ismét Badisékkal térne vissza, Andris azonban reálisabb ötlettel állt elő, és keresztapját kezdte nyüstölni, hogy vigye el.

A Badis családdal való együttléteinkhez szorosan hozzátartoznak az ételek (és elkészítésük is), úgyhogy most a hétvége történetének mesélésekor se hagyhatom ki, hogy elmondjam, ezúttal egészen menzai irányt vettünk. Volt vajas kenyér citromos tea, resztelt máj rizzsel és savanyú uborkával, és igazi magyaros tejfeles-kolbászos krumplileves is kakaós-meggyes süteménnyel. De azért nem hagyhattuk ki más nemzetek konyháit sem, így ettünk kínait és olasz tésztaféléket egyaránt. 

Ez egy kellemes, vidám hangulatban és jó társaságban eltöltött hétvége volt. Hogy a gyerekek már tényleg elég nagyok az összezártsághoz? Nem tudom, de az biztos, hogy minden korábbinál könnyebb volt megszervezni az életet ilyen magas létszám (és alacsony összéletkor) mellett is. Az is igaz, hogy nem adtunk esélyt a vitáknak. Ugyanakkor nekem szinte nem is kellett a váratlan helyzetektől megomlott gyermeim lelkét ápolni, pedig a tapasztalatainkból kiindulva jó előre felkészültem minden eshetőségre. Egy biztos, ennek a hétvégének lesz folytatása, és én már alig várom, mert most úgy érzem, hogy nem volt annyi időm a gyerekkel való együttlétre, mint a legutóbbi alkalommal.

Attila legjobb barátja ezúttal is Bence volt, és leste minden mozdulatát, és jó pár szófordulatot, játékot ellesett tőle.  Andris egészen barátkozó volt, és ha csak tehette megfogta Luca kezét. Lucával nekem is sikerült összebarátkozni, a vonat út egy részében kitüntetett azzal, hogy az ölembe ült.  Amúgy kész kis hölgy lett, és kezd erősen meglátszani, hogy ő az egyetlen lány a csapatban. Egy-két év és ki fogja használni ennek a helyzetnek minden előnyét! Balázs hamar feloldódott, és úgy tűnt, hogy már nem érzi magát idegen helyen. Számomra meglepő volt, hogy milyen lelkesedést váltott ki belőle például a bringóverseny. Bence első ránézésre pont olyan, mint egy évvel ezelőtt volt, de azért sokat komolyodott ő is. Az erkölcsi érzéke jól érezhetően formálódik, és egészen másképp közelítette meg a helyzeteket, mint eddig vagy, mint a kisebbek. Most először nem unatkozott, és nem is tévézett nálunk, este pedig jó volt látni, milyen hamar elnyomta az álom. 

A zentai nyár

Nagy fába vágtuk a fejszénket, és úgy határoztunk, hogy két hetet Badiséknál töltünk, vagyis a nagycsaládos feelinget minden eddiginél intenzívebben kívántuk átélni. Ezt sikerült is megtapasztalni minden szépségével, nehézségével, küzdelmével, csodájával. Elutazásunk előtt anyu sokat aggodalmaskodott, de Kriszta kitartott a terv mellett, és nem hagyta, hogy anyu elbizonytalanodjon. Megérkezésünk és az üdvözlő ölelések után Kriszta a ház legjobb, udvarra néző szobáját adta nekünk, mi pedig beköltöztünk a bőröndjeinkkel és a játékainkkal egyetemben. Apu csak az első éjjelt töltötte velünk, aztán "kerekdombi úrként" ezerrel dolgozott a nyaralónk helyrepofozásán.

Mi eközben úgy éltünk, mintha mindig is Kikká-val, Bajé-val, Wufa-val és Tebé-vel együtt laktunk volna. No és persze Robival, akit Andris néha tévedésből apának hívott, és végül, de nem utolsó sorban Hugival, akit az itt töltött két hét végére nagyon megszerettünk. A reggelik-délelőttök egészen bölcsi jellegűek voltak: sokan egy asztalnál, sokan kishelyen és természetesen ugyanarra a játékra pályázva. Azért ritkán, de előfordultak közös játékok is. De legfőképp anyán osztoztunk, mivel délelőttönként nagyrészt ő volt a rendfenntartó a szobában, és aki csak tehette, befészkelődött az ölébe. Főleg Balázs kedvelte meg nagyon, és a két hét alatt számtalan váratlan és kevésbé váratlan szeretetrohammal ajándékozta meg. Kriszta délelőttönként főzött, és nem is keveset dolgozott minden olyan órában, amikor lehetősége volt rá. A délutánokat többnyire közös fürdéssel vagy játszóterezéssel, nagy sétákkal töltöttük, mindannyiunk nagy örömére. Volt részünk közös betegségben is, melyen Krisztával is megosztoztunk.

Közben két évesek lettünk!!!               

A születésnapunkat is Zentán ünnepeltük. Egész nap nagyon-nagyon vártuk apát, aki sajnos egy vihar miatt csak másnap délben érkezett. De ettől még a mi nagy napunk csodálatosan sikerült. Délelőtt még semmit sem sejtettünk, pedig Kriszta lelkesen gyártotta a tortánkat a konyhában. Aztán délután korán tüzet raktunk, és együtt készülődtünk a családi bográcsozáshoz. Uzsonna időben mindenki körbeülte az asztalt, mi pedig meglepetten fújtuk el a gyertyákat a tortán. Este Bence majdnem elárulta a meglepetést... A bogrács főtt vacsoránk elfogyasztása után következett a meglepetés, amikor már nem csak mi, hanem anyu is meglepetten pislogott. Ugyanis a Badis család nem érte be a saját gyártmányú tortával, úgy érezték, hogy többet érdemlünk. Sőt, szuper ajándékot is kaptunk ekkor: két működő szerszámot! Mondjuk, mi már nagyon álmosak voltunk ekkor, de Bence annál lelkesebben figyelte a csomagolópapír eltávolítását.

Szülinapunk alkalmából egyébként mások is elhalmoztak minket minden jóval: a nagymamánktól őszi cipőket és homokozóformákat kaptunk, az egyik keresztanyutól és keresztaputól talicskát, fűnyírót és egyéb nagyszerű kerti játékokat, a másik keresztszüleinktől pedig nagyon vagány napszemüveget és igazi baseball sapkát. Apu és anyu szerszámasztalt, szerszámkészletet, kisautókat és úszógumit vett nekünk. Ez utóbbit abszolút magunkénak érezzük az első használat óta!

Sok-sok kép itt: Badis napló

A nagy kaland újabb fejezete

Alig telt el pár hét, és mi újabb lehetőséget kaptunk a nagycsaládos élet kipróbálására. A múltkori pár nap nem éppen felhőtlenül telt köszönhetően az aktuális fejlődési állomásunknak. Most azonban minden más volt, mi is, az időjárás is, a Badis gyerekek hozzánk való jószíve is, egyszóval minden. Mi, különösen én, magamhoz képest végig nagyon türelmes és elnéző voltam mindenkivel, Balázs nagyjából egyszer sem közelített minket elítélhető szándékkal, Luca pedig sokkal gyakrabban simogatott és ölelgetett, mint ahányszor ütésre emelte a kezét. Bence hozott magával saját játékokat, és általában véve is megengedte, hogy elvegyünk ezt-azt az aktuális építményéből. Egyszóval mindannyian vártuk már a találkozást, ismerősként, majdnem testvérként üdvözöltük egymást, és ez meg is látszott a tevékenységek minőségén.

Szombat

Szombat este érkezett a Badis család, apával fogadtuk őket. Vagyis csak fogadtuk volna, de éppen motorozni voltunk, így aztán várniuk kellett ránk egy kicsit. Később anyu és apu elszaladt Dóri bérmálkozására, mi öten pedig a Badis szülők közremüködésével kerültünk ágyba. Vasárnap délelőtt az anyukák extra-kivételes-nagyszerű kimenőt kaptak, mi pedig szoktuk egymást és az új helyzetet. Az ebédet (és általában az étkezéseket) Luca és Balázs az etetőszékünkben költötte el, míg mi az ő autósülésükben ettünk. Ez iszonyúan tetszett nekem, amikor csak tehettem elmondtam mindenkinek, hogy Luca ül az én székemben, én pedig az ő autóba való foteljében!

Vasárnap

Délután következett a nap nagy eseménye: bringókaland a Margit-szigeten. A tervek szerint a szigeten korlátlan ideig bringóhintóztunk volna, azonban két dolog is keresztülhúzta a számításainkat. Először is olyan mértékű volt a népsűrűség a szigeten, hogy lépni nem lehetett, nem hogy biciklizni! A rendezvénynek (ahol egyébként többek között ikres szülők is mutogattták magukat - mi pedig igyekeztünk csendben meghúzódni...) egyetlen előnye volt: szereztünk rengeteg héliumos lufit Bence nagy örömére!!! A bringóhintózás mindentől eltekintve klassz volt, olyannyira, hogy az állatsimogatót, a szökőkutat, egy tűzoltóautót és a játszóteret csak éppen megszemléltük, és már tekertünk is tovább. A második nem várt tényező, ami a bingóval kapcsolatos terveink útjába állt, a vihar volt. Eleinte azt hittük, hogy mi erősebbek vagyunk, és egy fa alá húzódva vártuk, hogy csendesüljön az eső és kiürüljön a sziget. (Ugyanis az időjárás miatt hihetetlen méretű embertömeg hömpölygött a kijárat felé.) Sajnos csakhamar be kellett látnunk, hogy mi sem bírjuk tovább, ezért a szüleink bebiztosítottak minket az eső ellen (vagyis megkaptuk apu pulóverét a lábunkra) és száguldani kezdtünk a sziget másik vége felé. Az autónál az anyukák és mi elfoglaltuk a helyünket, míg az apukák visszaadták a bringóhintókat a jogos tulajdonosuknak. A szigetet ezután kénytelenek voltunk elhagyni, mivel a pocsolyák között még sétálni vagy motorozni sem tudtunk volna, viszont nem volt kedvünk hazamenni. Útközben gondoltunk egyet, és a terv szerinti fagyizó helyett az egyik bevásárlóközpontba tértünk be. De ne gondoljátok, hogy céltalanul bolyongtunk, volt küldetésünk is, amit sikeresen végre is hajtottunk!

Hétfő

A hétfői napot már az apukák nélkül töltöttük, de mi 4en nem igazán vettünk észre semmit, csak Bence kérdezgette időnként, hogy mikor jön az apukája. A délelőtti teendőket és játékot követően az udvarra készülődtünk éppen, amikor Badisék anyája megajándékozott minket egy előzetes szülinapi ajándékkal. A láthatósági mellényeink mellé most olyan menő munkásnadrágot is kaptunk, amilyen Bencének, Lucának és Balázsnak is van. (Keresztapu még nem látta ezt rajtunk, de tuti, hogy irigykedni fog, ha meglátja! ) Szóval mindannyian felvettük az egyenruhát és egész kis munkásosztagként vonultunk az udvarra, ahol a szokásos tevékenységeinket űztük, vagyis homokoztunk, hintáztunk, motoroztunk. Andrisnak támadt egy kis kellemetlensége, amikor kissé elbambulva a saját arcába zúdított egy pohárnyi homokot, és ebből bizony a szájába is jutott egy kevéske. Nagyobb volt az ijedelem, mint a baj, mindenesetre Andris nehezen emésztette meg ezt a szörnyű élményt. Ebéd után mindannyian aludtunk egy tisztességeset, és hagytuk anyuékat is ráérősen sziesztázni. Délután a játszótér felé vettük az irányt, de előbb kitérőt tettünk a kedvenc vasútnéző helyünk és a cukrászda felé. A játszón én és Balázs inkább csak homokoztunk, Ati és Luca viszont a csúszdát hódították meg anyu és Dóri segítségével. Lucának kisebb összetűzése támadt egy kislánnyal, míg mi is megküzdöttünk egy másikkal, aki tömérdek homokozójátékával éppen a tövünkben telepedett le, míg nekünk éppen csak annyi szerszámunk volt, amennyi ötünknek kellett. Bence meghódított minden mászókát, de aztán végül megállapodott egy csúcson és ott fent homokozott egy vödörnyi homok és egy kapa segítségével. Jött Kristóf és keresztanyu is, és ők aztán haza is kísértek minket. Anyu nagyon boldog volt, mert általában nem sok alkalma van babakocsival bandázni.

Este Bence anyája és apája vásárolni mentek, mi pedig anyura és apura maradtunk. Pontosabban mi apura, Luca és Balázs pedig anyura. Ők vele beszélgettek, meg vacsoráztak, amíg mi ágyaztunk, és Bence közreműködésével kimostuk a kádat is.

Kedd

Ez a nap nem indult olyan jól, mint az előző, mivel az időjárás nem kedvezett a kintre tervezett programjainknak. Viszont ezen a reggelen fordult elő először közös történetünk folyamán, hogy mi családilag tovább aludtunk, mint Badisék! (Ezért anyu külön jutalom-simiben részesített minket.) A délelőtt nagy részét tehát játékkal töltöttük, de ezúttal nem csak a szobát, hanem a nappalit is magunkénak érezhettük. Rögtönzött házi főzőversenyt is rendeztünk, amiről videó is készült.

Andrisnak kétségtelenül ízlett a főztje, Balázs egy picit elsózta, míg Attila étele nem csak sós lett, de túl forró is volt, amikor kóstolta. Luca kétségtelenül a legtehetségesebb köztünk, mindenesetre ő végezte a legalaposabb munkát. Ezen kívül kukás dedehünt is lestünk az ablakból, közben pedig kollektívan ugrántunk anyun.

Ebéd után a menetrend szerinti sziesztát a szokásos módon használtuk ki, mi az elejét, míg Luca és Balázs inkább a végét találta alkalmasabbnak az alvásra. Míg ők aludtak, én Bencével szórakoztam egy igazán jót. Tesó nem értette egészen, hogy mi a játék lényege, de én és Bence teljesen tisztában voltunk vele, hogy hogyan is kell kémény körül kergetőzős-bújócskázóst játszani. Sajnos ezzel már a végéhez közeledett ez a nyaralás hangulatú együtt töltött pár nap... Dóri is eljött, hogy elbúcsúzzon a Badis családtól, és a teraszról integettünk együtt, ahogy távolodott az autó.

Íme egy kis képes mozaik:

A kaland folytatódik, országhatáron innen

Alig pár nappal és egy hányásos vírussal az előző kalandunk után ismét volt alkalmunk családunkat egyesíteni a Badis családdal. Ehhez most nem kellett különösebb aprópó, egyszerűen az anyukáink szerették volna együtt, nagycsaládban eltölteni az időt, amíg az apukák reggeltől estig tanulnak és tanítanak. Jó lenne azt mesélni, hogy milyen nagyokat és jókat játszottunk együtt, és hogy jókedvű kacagásunktól volt hangos a ház, de sajnos majdhogynem az ellenkezője igaz. Ahogy Bence a legeslegfrappánsabban összefoglalta a naplójában: "Az alapvető tényállás a következő: Andris és Attila nem tudnak osztozkodni, Bajázs soha nem adja oda, ami nála van, Cucus pedig igazságot oszt." Tényleg nem tudunk osztozkodni, egymással sem, mással meg pláne nem akaródzik. Ha valamiből kettő van, akkor szépen elosztjuk egymás között "Jaja - Jaja" kommentár kíséretében, ami kb. annyit tesz a felnőttek nyelvén, hogy Ez Andrisé, és ez Attiláé". De minden egyéb esetben én csak dühösen azt kiabálom, hogy "Jaja! jaja!", ami viszont kb. annak felelne meg, ha le akarnánk fordítani, hogy "Az enyém, az enyém!" Természetesen ez életkori sajátosság, és egyszer, talán nem is olyan soká úgy is kinőjük, de addig ezzel kell együttélni. Egyelőre Luca foglalja el (Bence után természetesen) a fő helyet a hierarchiában, ami Andrisnak és Balázsnak tökéletesen meg is felelne, nekem azonban NEM. Mindenki ismeri a mondást a két dudásról egy csárdában... Hát, kb. ez volt a helyzet ebben a kicsit több, mint két napban. Amikor már tarhatatlanná vált a helyzet, és mindenki kezdett kifogyni a türelméből, akkor anyuék jobbnak látták, ha engem elszeparálnak a többiektől. Így történt, hogy én takarítottam anyuval majdnem egy órán keresztül, míg a többiek végre csöndben és nyugiban játszhattak.

Azért bőven voltak nagyszerű pillanatok is, például a játszóterezést mindannyian egyformán élveztük! Én sokat hintáztam Lucával, meg homokoztam a fiúkkal. Aztán anyuval Balázs után eredtünk, aki már a kert másik végében borotkált. Ati pedig most is a csúszdát részesítette előnyben a hintával szemben.

Én jól kijövök Balázzsal, és most is többször olvastunk, meg főztünk együtt. De Lucát is nagyon kedvelem, sőt még a nevét is tudom. Igaz, hogy a hangsor ("Wufa"), amit erre a célra használok, meg sem közelíti az eredetit, de a lényeg az, hogy őt személy szerint megnevezem. A minap például egy kislány után szaladtam a játszótéren, mert azt hittem, hogy Lucát látom, pedig csak a kalapja volt ugyanolyan. Bencével is jó barátságban voltam, és még akkor is Andris-Bandrisnak hívott, amikor szétszedtem az építményét.

Badiséktól szuper láthatósági mellényeket kaptunk, azóta minden alkalommal ebben virítunk az udvaron és az utcán.

Az újabb közös kaland nem csak a másokhoz való viszonyunkat formálta, hanem megerősített minket ikerségünkben. Badisék anyája szerint Luca és Balázs a látogatás után sokkal többször és szívesebben szeretgették, ölelgették meg egymást, mi pedig mintha legalább egymással elnézőbbek és türelmesebbek lennénk.

Feltétlen olvassátok el Bence csúcsszuper, mondhatni ájjati kassz (állati klassz Bence-módra) beszámolóját, mert abban benne van minden olyan részlet, amire kíváncsiak lehettek.

Újabb nagy kaland az országhatáron túlra...

...amire már régóta készültünk. Legalábbis fejben, mert a papa kórházi tartózkodása, műtéte és egyéb körülmények miatt fizikailag csak az utolsó pillanatban sikerült elintézni a halaszthatatlant: Apu csütörtökön éjjel ment vásárolni, anyu pedig éjfélig pakolt a bőröndökbe. De végül minden elkészült, és másnap kora délután sikerült elindulni. Ebéd előtt szerettünk volna, de hát ember tervez... Így aztán még ki sem értünk Dunakesziről már elaludtunk, viszont még Budapesten araszoltunk a péntek délutáni csúcsforgalomban, amikor felébredtünk. Ebből kifolyólag az utazás Szegedig borzasztó volt, Szegedtől meg már alig vártuk a végét. Én még csak-csak bírtam, de Attila teljesen feladta, és megsértődött apuékra, amiért nem segítenek rajta, és nem szabadítják ki az autósülésből. Zentán azonnal bevetettük magunkat Luca és Balázs mellé a szobába, míg anyuék kicsit kifújták magukat a hosszú út után. Luca már mindkettőnk nevét tudta, és Balázs is minden eddiginél barátságosabb és nyitottabb volt felénk. Anyut pedig mindketten "nyunyu"-nak hívták, ami vagy az Anikó és a néni sajátos keveréke, vagy pedig azt jelenti, hogy "Olyan néni, mint az anyukánk." Mindenesetre anyunak nagyon jól esett ez a személyes figyelem, csak az étkezések alkalmával okozott némi fennakadást, amikor Luca és Balázs őt szólongatták evés helyett.

Az apropó, amiért megtettük ezt a hosszú utat, Balázs és Luca 2. születésnapja felett érzett örömünk volt. Ezt ki is fejezhettük kellőképp szombaton, amikor is összegyűlt mindenki egy kerti partira. Sajnos az égiek nem úgy gondolták ahogy mi, és nem teremtettek megfelő körülményeket egy kerti mulatsághoz. Ez azonban a felnőttek kedvét nem vette el a bográcsozástól. A mi kedvünket sem szegte az eső, csak hogy minket nem enged ki az esőbe. Azért egy röpke esőszünetben mi is kipróbálhattuk a hatalmas trambulint, ami ez alkalommal az apukák közreműködésével az udvarra került. Luca és Balázs már gyakorlottan ugráltak páros lábbal, mi pedig az ő ritmusukban pattogtunk.

A nappaliban külön minibulit rendeztünk, és motoroztunk, mérleghintáztunk, illetve Bence kis trambulinján ugráltunk. Később felköszöntöttük az ünnepelteket, és Luca megetetett engem is a tortájából. Este mindannyian hulla fáradtan dőltünk be az ágyba, és másnap már el is kellett búcsúznunk egymástól...

Badisék anyukája sokkal gyorsabb és ügyesebb volt nálunk, és a fényképeket amúgy is már előre vegyítettük, így most kölcsönvesszük az ő vetítésüket, hogy ti is átérezzétek a hétvégi kalandunk hangulatát. Aki szeretné, az itt elolvashatja Badisék beszámolóját is.

A hazaút, ha lehet még rosszabb volt, mint odafelé, de szerencsére pont egy olyan autópihenőben álltunk meg ebédelni, ahol mászókák is voltak, így mi is megmozgathattuk az elgémberedett tagjainkat. Zentáról nem haza mentünk, hanem a mi nagyinkhoz, ahol ott várt minket a Dédink is, apu pedig a Papához sietett a kórházba.

Az újra összefonódó szálak, azaz a Badis család telelése nálunk

Már hosszú ideje tervezik a szüleink ezt a látogatást, és így is csak második nekifutásra sikerült összehozni. De ezúttal a tervezett időben, épségben és hiánytalanul megérkezett a Badis család. Előtte anyu már mondogatta nekünk, hogy majd együtt játszhatunk Lucával, Balázzsal és Bencével. Én persze azt hittem, ez valami mondóka, mert olyan jól hangzik így együtt ez a 3 név.

Az első napot nagyrészt ismerkedéssel, összeszokással kezdtük. Balázsnak kicsit több időre volt szüksége, de Luca és főleg Bence hamar feltalálták magukat a játékaink között. Mi nagyon jó vendéglátónak bizonyultunk, mindent mozdíthatót odahordtunk Lucának. Ő igencsak meglepődött ezen, egyrészt mert valószerűtlennek tűnt, hogy nem elvenni akarjuk a játékát, hanem adunk, másrészt szerette volna egyedül felfedezni a környezetet. A fekvőhelyeket már jó előre elosztották anyuék egymás között, úgyhogy biztos volt, hogy mi anyuval és apuval alszunk az utazóágyainkban, a Badis családnak pedig a mi szobánkban adtunk szállást. Csütörtökön apa már csak délelőtt dolgozott, mi pedig a szobánkban játszottunk, míg anyuék főztek. Délután aztán bevetettük magunkat a legközelebbi bevásárlóközpontba. Itt felszerelkezdtünk a szükséges élelmiszerekkel, pelenkával és hasonlókkal, ezzel pedig el is telt a délután. Este Tomi és az apukáink közös programot szerveztek, és késő éjszakáik kimaradtak. Minket nem vittek magukkal, de megígérték, hogy ha elég idősek leszünk, akkor majd részt vehetünk hasonó fiús programokban.

Péntek délelőtt Luca volt otthon a női nem egyetlen képviselője, ugyanis az anyukáink, miután kiagyalták, hogy mi legyen az ebéd és némileg helyreállították a rendet a lakásban, elhagyták a terepet. Az apukákat persze ellátták mindenféle instrukciókkal, de mi mind az öten angyalian viselkedtünk, úgyhogy nem nehezítettük meg a dolgukat. Többnyire Bencét figyeltük, aki mindenféle sorfalat és tornyot épített az összes fellelhető autóból. Anyuék Luca és Balázs délutáni alvása vége felé érkeztek vissza pesti kirándulásukból, és azonnal nekiláttak a nagy terv megvilósításának, vagyis, hogy mindenféle igényeket kielégítő születésnapi tortát süssenek Tominak, a keresztapumnak. Később megérkezett az ünnepelt és keresztanyu is, de sajnos addigra mi már nem voltunk fomrában, úgyhogy nem sokat játszottunk velük, inkább lefeküdtünk aludni.

Szombaton folytatódott a nagy közös játék, és mindannyian egyre jobban feltaláltuk magunkat a másik társaságában. Luca folyton engem szólítgatott ("Atn, Atn"), én pedig ha csak tehettem Bencével haverkodtam. Balázzsal is összetűzésbe kerültem néhányszor, mert ő többször azt hitte, hogy a kistakarójára pályázom, pedig neeeem is.

A szombat egyébként Dóri nagy napja volt, ugyanis ekkor rendezték a jótékonysági bált, ahol Dóri jelentős szerepet vállalt. Apu is táncolt, és anyu is elszaladt a suliba megnézni őket. Úgy volt, hogy minket Balázs és Luca szülei fürdetnek, de végül az utolsó pillanatban hazaérkezett anyu, így ő fektethetett le minket. Sajnos ekkor már nem éreztük jól magunakt, úgyhogy az éjszakát és a vasárnap délelőttöt már ez határzota meg. A Badis család vasárnap reggeli után indult útnak tőlünk. Amikor kiléptek az ajtón, olyan éktelen sírásba kezdtünk, hogy végül anyu kénytelen volt minket is felöltöztetni és az autóba ültetni. Így aztán nem csak apa, hanem az egész család elkísérte őket az autópályáig, ahol pedig látványos búcsút vettünk egymástól. Mi csak éppen ezt a pillanatot vártuk meg, aztán elaludtunk, és bepótoltunk valamennyit az elmaradt éjszakai alvásból.

Nagyon emlékezetes volt ez a pár nap számunkra, és még mindig az élményfeldolgozás állapotában leledzünk, úgyhogy most csak egy ilyen eseménybeszámolóra futotta.

Badis-Szanyó csúcstalálkozó - úton hazafelé

A nyaralásunk utolsó napját ugyanolyan emlékezetessé szerettük volna tenni, amilyen a többi volt, ezért nem egyenesen hazafelé vettük az irányt. A délelőttöt Szegeden töltöttük, ahova Kriszta is elkísért minket. Sétáltunk a városban, reggeliztünk, megnéztük a főiskolát, ahova apu jár, és találtunk egy szuper játszóteret, ahol pelenkacsere után hosszabb időt eltöltöttünk. Anyu azóta sem érti, hogy Dunakeszin miért nincs egy ilyen játszótér sem, vagy legalább egy olyan hinta, amibe biztonsággal be lehet ültetni az ilyen zsenge korú ifjakat is, amilyenek, mi vagyunk.

A kiadós hintázás után könnyes búcsút vettünk Krisztától, és elindultunk Dunakeszi felé, de még nem haza. Úgy döntöttünk teszünk egy kis kitérőt, és Kerekdombon megálltunk ebédelni, majd pedig megmártóztunk a strand nagy medencéjében.Írtó jól éreztük magunkat a nagy vízben, viháncoltunk, nagyokat kacagtunk, és élveztük, hogy mi vagyunk a középpontban. A strand látogatói ugyanis jórészt idősebb nénik és bácsik, ők pedig nagy szeretettel fogadtak minket.

Miután jól kifáradtunk a lubickolásban, ismét útra keltünk. A terv az volt, hogy haza megyünk, de mi még nem szerettünk volna lemondani a nyaralás hangulatáról, ezért addig könyörögtünk anyuéknak, míg rávettük őket, hogy iktassunk be még egy állomást. Így aztán Gödöllőn megálltunk, fagyiztunk, és sétáltunk a kastély gyönyörű parkjában.

Végül kimerülten, és élményekkel feltöltődve hazaértünk, gyors fürdés után pedig ágyba zuhantunk.

Badis-Szanyó csúcstalálkozó - 6. rész

Kedd kora reggel az apukáink nem ijedtek meg a bizonytalan időjárástól és a csöpögő esőtől, hanem elindultak evezni a Tiszára. Ez az élmény aztán végképp összekovácsolta őket. Mi itthon ébredeztünk, reggeliztünk, sétához készülődtünk, mert ez volt délelőttre a programunk. Aztán nem csak sétáltunk és vásároltunk a városban, hanem meglátogattuk Luca, Balázs és Bence nagyszüleit is. A délelőtt eltelt, mi pedig kellően elfáradtunk, ezért ebédig az utazóágyakban regenerálódtunk.

Délután az apukák összebeszéltek, és elhatározták, hogy mind az ötünket elvisznek a pálya melletti játszótérre. Nagy élmény volt! Én füvet pakoltam a pálya melletti salakra, és immár tökélyre fejlesztettem az új mászási technikát, Attila pedig a labdával ismerkedett. Balázs és Luca futkároztak, és megkínáltak minket is a kukoricapufiból, amit rendületlenül majszoltak mindeközben. Bence felfedezte az egész pályát, beleértve a pocsolyákat is. Később hintáztunk is, és Bence szolgáltatta az aláfestő zenét, vagyis énekelt nekünk. Olyan jól szórakoztunk, hogy szinte észre sem vettük, hogy már itt az ideje a hazaindulásnak. Útközben aludtunk egy nagyot a babakocsiban, amit nem sokkal hazaérkezésünk után fejeztünk be. Eközben anyu és Kriszta a városban kerekeztek, nézelődtek, vásároltak. Felfedeztek új helyeket, és egy turkálóban aztán majdnem ott is felejtették magukat, de még időben észbekaptak, és előttünk értek haza, és mire mi megérkeztünk egészen hasznosnak bizonyultak: a rend általánossá vált, és a vacsora is majdnem kész volt.

Badis-Szanyó csúcstalálkozó - 5. rész

Elérkezett a hétfő, zentai nyaralásunk nagy napja. Eltekintve attól, hogy éppen augusztus 20.-ára esett, ami már önmagában is emelte a nap fényét, számunkra azért volt különleges, mert életünkben először strandoltunk! Az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy jobbra vagy balra indulunk, állatkertbe vagy strandra megyünk, de az idő megkegyelmezett, és Ada felé vettük az irányt. Egyébként már önmagában az nagy dolog, hogy összeszedelőzködtünk mind a kilencen, és időben elindultunk, ráadásul semmit nem hagytunk otthon!

A strand teljes egészében a miénk volt, és miután felállítottuk a főhadiszállásunkat, a felnőttek bepótolták a reggelit, mi négyen megkaptuk az egyforma úszópelusunkat, Bence pedig a karúszóját, és indulhattunk is a gyerekmedence meghódítására! Sajnos a víz egy kicsit hideg volt, de azért így is nagyon élveztük a pancsolást! Szárítkozás után pedig Andris új mászótechnikát fejlesztett ki, amit Balázsnak is feltétlen ki kellet próbálni.

Később anyu és Robi úsztak egyet a nagymedencében, míg mi Krisztát ültük körül, hiszen nála volt a legeslegfinomabb-legeslegkukibb kukoricapuffancs.

A délutánt otthon töltöttük, mi egészen pontosan Luca és Balázs szobájában. Eddig nem is volt alkalmunk felfedezni az itteni játékospolcot, így hát itt volt az ideje, hogy belevessük magunkat a feladatba. Ezen az estén is a szokásos volt a program: közös táncesteket rendeztünk minden alkalommal vacsora után, ahol többnyire Luca volt az önjelölt DJ. Ezeken a bulikon általában mind a kilencen részt vettünk, és nagyon jól szórakoztunk. Én többnyire a Családi boldogság című könyv olvasásával foglaltam le magam, mikor elfáradtam már a táncolásban. Balázs önfeledten szaladgált és ragyogó arccal ropta a táncot, Attila dobozokat tologatott, Luca pedig meghódította az ülőgarnitúra összes elemét. Bence változatos tevékenységekkel volt elfoglalva, és általában ő távozott elsőként, hogy aztán pizsamában visszatérhessen a tett helyszínére.

Badis-Szanyó csúcstalálkozó - 3. rész

Másnap délelőtt sétáltunk a városban. A dupla iker látványa sokak figyelmét felkeltette, de azért nem okoztunk fennakadást a közlekedésben. Luca és Balázs Zenta csaknem minden nevezetes helyét (Egyet csak kedden néztünk meg, de ne szaladjunk ennyire előre...) megmutatták nekünk. Jártunk a piacon, ahova anyu nagyon el szeretett volna menni, a parkban, ahol a csodás játszótér van, és a Tisza parton is.

Apu kritikus szemmel nézte a kirakatokat, de Szerbia gépjármű állománya mindennél jobban érdekelte. Minket a várakozásokkal ellentétben nem kötött le a szökőkút a parkban, Luca viszont azonnal felfedezte a kedvenc galambjait. Később pedig nem egészen nőies módon ( Bár még kislány, ne várjunk tőle olyasmit, aminek még nem jött el az ideje!) hangot adott nemtetszésének, mikor azok elszálltak, mi pedig elhagyni készültünk a helyszínt. Ezért anyu javaslatára átültették Lucát mellém, Attilát pedig az ő helyére. Hát, én nem igen tudtam mire vélni ezt a személycserét, és azt sem értettem, Luca miért hangoskodik annyira. Ezért amennyire csak lehet kihúzódtam a babakocsi szélére. De aztán sikerült összebarátkoznunk, mikor Luca megkínált a teájából.

Délután a felnőttek Bence kedvéért palancsintát sütöttek, mi pedig Ankához, a kis ( mindez idáig) vitruális barátnőmhöz látogattunk el. Az alvást kicsit kicsúsztattuk, és gyakorlatilag vacsorázni ébresztettek a szüleink. De sebaj, a fürdéssel így sem volt gond, és a kötelező esti programok után folyattuk az alvást napfelkeltéig. Így aztán lemaradtunk arról is, hogy az apukáink az anyukák távollétében a teraszon söröztek és ismerkedtek egymással. Kriszta és anyu pedig nagyon jól szórakoztak a városban: ittak, fagyiztak, sétáltak a kellemes nyáresti időben, és anyu még egy hullócsillagot is látott. A férfiak pedig Bence társaságában szórakoztak, miközben kisebb nézeteltérésük támadt a meztelen csigákkal.