Feleség-kérdés

Ma beszélgettünk a srácokkal arról, hogyan lesznek kisfiúkból nagy fiúk, majd férfiak. És ha eljön ez az idő, akkor előbb-utóbb apák is lesznek. Ebben az esetben persze szükség lesz egy anyára is. Még be sem fejeztem az okfejtést, amikor Andris kijelentette, hogy azt szeretné, ha Attila lenne az anya. Hiszen ő akkor is Attilával szeretne maradni, ha már felnőttek lesznek. Én mindenesetre elmagyaráztam, hogy ez miért nem lehetséges, és hogy mindkettőjüknek majd egy lány lesz a felesége. Andris kevés gondolkodás után kijelentette, hogy neki Ági (nagyobbik húgom)lesz a felesége.

Attilának nehezen ment a választás. Nem tetszett neki az ajánlatom sem, hogy válassza az ovis barátnőjét, Laurát. Az volt a problémája, hogy Laura még kislány, és nem lehet a felesége, ha ő férfi lesz. Majd előállt a javaslattal, hogy a mamának lesz a férje, ha eljön az ideje. Egyelőre ebben meg is egyeztünk.

Immáron betöltötték...

A srácok is betöltötték a bűvös 3 éves kort!

Nagyon képben voltak, és életükben először tudatosan várták a nagy napot. Tudták, hogy még nem 3 évesek, csak a szülinapjuk után mutathatják meg a hármat a kezükön. Az utolsó héten már visszaszámoltunk, hogy mennyit kell még aludni, és naponta többször is leellenőrizték, hogy emlékszem-e még, milyen tortát kell nekik sütni. Andris az első perctől fogva citromosat rendelt, míg Attila először cicásat szeretett volna. Először ez furcsa kérésnek tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy Kristóf első szülinapi tortáján volt egy marcipán cica, és valószínűleg arra vágyik Attila. Végül a cicáról sikerült lebeszélni, és kiegyeztünk egy csokis-málnás tortában, mivel mindkettőt imádja. 

A nagy nap pont vasárnapra esett, ezért igazi családi napot terveztünk. Délelőtt tettünk-vettünk, terepet rendeztünk, aztán a déli szieszta után, uzsonnára vártuk a családot. A srácok hamar felébredtek, elfoglalták a helyüket, és kisvillával a kezükben türelmetlenül várták anyukámékat, akik ráadásul még késtek is.  Végül azonban megérkeztek, sort kerítettünk a köszöntésre, az ajándékok átadására, a tortabontásra, és azon frissiben ki is próbáltunk minden új játékot. A vasútkészletükhoz kaptak nagyon szuper kiegészítőket: egy farmot állatokkal, sok-sok sínnel, traktorral és teherszállító vonattal. Ehhez venni kellett két újabb váltót is, hogy jól összeépíthető legyen a meglévő sínpáyával. Ezen kívül két fajátékot kaptak még: egy ügyességi társasjátékot és egy egyensúlyjátékot.

A nap hátralévő részére egy nagy családi kirándulást terveztünk Vácra. A Duna sajnos nagyon magasan volt, így csak a játszóteret élvezhettük, de a srácoknak úgy is ez volt a legnagyobb élmény. A főtéri sétát sajnos meghiúsította az eső, de így legalább arra is volt idő, hogy Bea, Tomi és Kristóf is még ezen a napon felköszönthessék kedvenc ikreiket. Sajnos a torták annyira kelendőek voltak, nekik éppen csak egy kis kóstoló maradt. A pogácsa viszont bármilyen finom volt, nem tudott versenybe szállni a tortákkal, úgyhogy még 3 nap múlva is eszegethettük...

Másnap meglátogattuk Barnust és szüleit a gyönyörű, új otthonukban. A fiúk teljesen el voltak ámulva Barnus játékaitól, de miután minden gyerek átesett a feloldódási szakaszon hatalmas közös játékot rendeztek. Autóztak, homokoztak, főzőcskéztek, fociztak - öröm volt nézni őket! Mi felnőttek pedig zavartalanul beszélgethettünk órákon keresztül. Csak akkor kellett megszakítani a társalgást, ha valamelyik gyerek "Pisilni kell!" felkiáltással közelített. :-) Végül Attila kívánságára közösen elénekeltük a Halász Judit-féle szülinapi slágert, ami méltó zárása lehetett volna a napnak, ha Attila nem esik egy hatalmasat kifelé menet...

Elmo jött, látott és győzött! A pelusnak pedig mennie kellett

Úgy tűnik, sikerült átlépni a határvonalat a kisfiúság és a nagyfiúság között: egészen jól haladunk a szobatisztaság terén! Június 17. pedig piros betűs nap lett a családi naptárban. :-)

Bevallom, én már elkezdtem aggódni, hogy nem fog sikerülni szeptemberre, hiszen akárhányszor próbáltuk, az eredmény csaknem teljes kudarc volt. De nem akartam őket sem teljesen elkeseríteni, meg nem is láttam az eredményt, ezért aztán a pelenka mindig visszakerült. És sosem hittem el senkinek, hogy a váltás majd egyik napról a másikra, teljesen váratlanul fog megtörténni. Pedig így volt! Andris egyik délelőtt sírni kezdett, mert "véletlen" bepisilt a pelenkába. Kérte, hogy vegyük le. Én meg hihetetlenkedve engedelmeskedtem... Nem mondom, hogy azóta nem volt rajta pelus, de a változás valóban bekövetkezett, már mindig tudja azonosítani a folyamatot, mindig szól, és baleset is csak néha történik. Attila aznap még pelenkában akart maradni, de megígérte, hogy száraz marad. És úgy is volt!

Nyilván számítottak a próbálkozások, amikor pelenka nélkül megtapasztalhatták a történéseket. De mentálisan is edzettük a témát egy Elmo dvd-vel. Véletlen láttuk meg, de szinte gondolkodás nélkül került a kosarunkba. A cím már sokat mondó: "Felejtsd el a pelust, Elmo!" Eddig nem rajongtunk különösebben Elmoért, a Szezám utca lakóiért, Gloverért, és a többiekért, de most nagyon hálásak vagyunk nekik! :-) A filmecske egyébként sokkal könnyebben elviselhető, mint más mesék. Nincs benne sok sipítozás, felnőtt fül számára elviselhetetlen hanghordozás, az énekek, klippek pedig kifejezetten kedvesek, fülbemászóak. Kb. egy hét kellett ahhoz, hogy Elmo üzenete eljusson a fiúkhoz. Ezalatt a néhány nap alatt csak abból lehetett tudni, hogy Andrisban alakul valami, hogy időnként furcsa kérdéseket tett fel a témával kapcsolatban. Azontúl, hogy éppen megfelelő időben látták a fiúk, valószínűleg az is hozzájárult Elmo gyors sikeréhez, hogy én nem magyaráztam nekik sokat, pláne nem becézgettem a dolgokat... Falra tudok mászni a családtagok (pláne idegenek) "Hol van a bilikéd? A kakus is a pelusba megy még?" és hasonló kérdéseiktől. Én nem tudok így gügyögni, és nem is szeretnék, de lehet, hogy a gyerekeknek szükségük volt a verbalizására, és ezt megtette helyettem Elmo. Van egy kis klippecske, amiben a gyerekek elmondják, hogy ők minek nevezik az "egyes és a kettes számú dolgot". Elhangzik mindenféle kifejezés a pisitől, a pipikén át, a kaksiig. 

Ha már ilyen részletesen kivesézem a témát itt a blogban, akkor elmondom azt  is, hogy régebben a wc-ülőke volt a menő a srácoknál, de ahogy ráéreztek a dolgok mikéntjére előkerült a bili. Egyrészt abból kettő van, és ez ikrek esetében létfontosságú tényező. Másrészt a wc-re nehezen másztak fel, a bili viszont megadta azt az önállóságot és szabadságot, amire szükségük volt. Most viszont már rendelkeznek némi gyakorlattal, ezért igazi pasik módjára állva pisilnek a wc-be. Természetesen ezt is egyszerre! Igaz, mindketten lábujjhegyen állnak közben, mivel igen csak kistermetűek még mindig. 

 A lényeg, hogy a fickók kaptak szuper új alsónadrág-trikó szetteket, és azóta nappal csak azt viselik. Alváshoz természetesen még szükség van a pelenkára, de Andrisnál az is szépen alakul. Kétszer-háromszor már előfordult, hogy reggel is teljesen száraz pelust vettem le róla, délutáni alvásnál meg szinte mindig így van. Számomra azonban hihetetlen, hogy ennyire egyszerre, gyakorlatilag órára ugyanakkor jutottak el erre a szintre! Pedig nem is egypetéjű ikrek!

Karácsony 2008

A idén is négyesben töltöttük. Délelőtt úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, minden időre elkészül, minden a menetrend szerint halad. Azonban a fiúk olyan elevenek voltak egész nap, amilyenek csak nagyon ritkán. Szinte kezelhetetlenek fékezhetetlenek voltak.... Miután a délutáni alvásból felébredtek, lementünk a papához. Hogy, hogy nem, az angyalka pont ekkor csempészte be a karácsonyfát a nappalinkba. De ezt a fiúk nem vehették még észre, mivel a papától egyenesen a templomba mentünk. Ott már teljesen felpörögtek a fiúk. Hiába mentünk teljesen előre, hogy egészen közelről nézzük a pásztorjátékot, még a vége előtt hátra kellett mennünk, mert a követelőzéseikkel már annyira zavarták a többi, jó gyereket.... Végül egész mise alatt fel-le rohangáltak, rosszalkodtak. Pedig annyi helyes kisgyerek volt még rajtuk kívül a templomba, és mindegyik tudott viselkedni... Az idegeinket annyira megtépázta ez a 3/4 óra, hogy még a mindig türelmes féjem is kezdte elveszíteni a türelmét.

Mielőtt haza jöttünk volna, még beszaladtunk a nagyszülőkhöz, és itt megkapták az első ajándékokat. Nagyon reménykedtünk benne, hogy ez a váratlan fordulat és a karácsonyfa látványa végre visszavarázsolja őket bájos, jó gyerekké, de nem így történt. Olyan szinten szórakoztatták egymást az előszobában, hogy negyed órán keresztül eszükbe sem jutott beljebb menni a lakásba. Végü csengetni kezdtünk, hogy ezzel hivogassuk őket. Jó előre bekészítettük a fényképezőgépet is, hogy megörökíthessük az első örömüket, csodálkozásukat. Ehelyett azonban mindössze az van a videón, hogy kézen fogva ugrálnak az ágyon...  A karácsonyfa és alatt az ajándékok kevésbé voltak érdekesek... Ezért úgy döntöttünk, hogy még ajándékbontás előtt vacsorázunk. A fiúkra muszáj volt egy kicsit rápirítani, hogy nagyjából normális keretek között fogyaszthassuk el a karácsonyi vacsoránkat. Ők bezzeg éppen csak belepiszkáltak az ételbe. De aztán szerencsére megfelelő elfoglaltságot találtak maguknak: egy-egy csomagolópapírból csomaggá gönygöltek össze, majd átadták egymásnak "Mikujás hozta!" felkiálltással. :) :) :) És ezt a végtelenségig... Vagyis egészen a süteményig, ami természetesen újra felkeltette az érdeklődésüket.

Vacsora után sor kerülhetett az ajándékok kibontására. Nagyon-nagyon örültek a Thomasos és James kirakókockáknak. :) Annyira, hogy másnap reggel ez volt az első kérdésük, és még a reggelihez is vitték magukkal. 

Karácsony első és második napját rokonokkal, a szűkebb és tágabb családdal és sok-sok közös játékkal töltöttük. 

Mindent egy szusszra....

Megpróbálom elmesélni, hogy mi minden történt velünk az elmúlt két hónapban, és hogy hogy állnak a fiúk fejlődés terén. Leginkább azért, hogy én ne felejtsem el.

Szeptemberben ismét elkezdődött a suli, és ezzel együtt minden visszazökkent a normális kerékvágásba: sokkal többet vagyunk csak hármasban a fiúkkal, míg apa dolgozik. Nyár végén próbáltunk valami megoldást keresni, hogy én is el tudjak menni dolgozni, akár csak részidőben. Meglátogattunk néhány magánbölcsödét, miután régóta egyértelmű, hogy az államiba itt lehetetlen bejutni. (Viszont az óvódában már jeleztük a szándékunkat jó előre...) Végül a családi kupaktanács elvetette a magánbölcsöde ötletét is, és szerencsére nekem is sikerült belenyugodni ebbe a döntésbe. A döntésbe igen, de a helyzetbe nem, mert úgy éreztem, hogy mindhármunknak sok már az idő, amit együtt töltünk. Nekem is szükségem volt valami más jellegű tevékenységre, és a fiúknak is kell már a változatos élmény, új játékok és nem utolsó sorban nagy szükségét éreztem annak, hogy másokkal is kommunikáljanak, ne csak velük. Így keresésbe kezdtem, és több jelentkező közül végül kiválasztottam egy főiskolás lányt, aki hetente 3-4 órát vigyáz a fiúkra. Ez egyáltalán nem sok, de mindannyiunknak könnyebbséget, felüdülést jelent. A srácok pedig minden nap megkérdezik, hogy ma is jön-e Kati. :)

Végre elmondhatom, hogy igazán beindult a beszédtanulás folyamata. Naponta új szóval bővül a szókincsük, és ezzel egyidőben cserélődnek le az ikernyelvi szavaik a mindenki által használt magyar szavakra. Ezt néha nagyon sajnáljuk, mert cukik voltak, ahogy a saját nyelvükön kommunikáltak.  Attila kitalált egy saját nevet Andrisnak, és ez is annyira édes volt. Főleg, mikor kiabált utána az utcán, hogy várjon meg minket: "Tuntiiiiiii, vájjjjjjj!" Vagy amikor valami rosszaságra akarta rávenni, és hízelgő hangon kérlelte: "Tuuuuuunti, téjé, gomb......" Egyre többet beszélgetnek egymás között. Játék közben is, csak a beszélgetés kedvéért is. Olyan örömteli érzés hallgatni, ahogy együtt lapozgatják a mesekönyvet, és elmesélik egymásnak a történeteket, vagy hogy mit látnak a képen. Egyébként az alapfelállás az, hogy Attila kérdez, és Andris válaszol.

Szeptember első hétvégén családilag részt vettünk a sződi falunapon. Ez egy nagyon kedves kis rendezvény, ahol kint van a család apraja-nagyja, és élvezi a friss levegőt, a szabadtéri szórakozási-sportolási lehetőségeket és a különböző témájú előadásokat. A hagyományokhoz híven a tánccsoportunk is benevezett a főzőversenyre, ahol különdíjat nyertünk a hagyományos étkek sorából igen csak kilógó narancsos csirkemellünkkkel.  Mindez csak azért érdekes, mert most Andris és Attila is velünk voltak szinte egész nap. Számukra sütievésből és gengszerkedésből állt a nap. És életükben először láttak színpadon táncolni, ami nagy benyomást tett rájuk. Utána napokig kérték, hogy táncoljak nekik. :-) 

Más társadalmi eseményben is volt részük a lurkóknak: részt vettünk egy esküvőn, buliztunk és ismerkedtünk Vili első szülinapi bababuliján, több találkozót is összehoztunk Ricsivel és Robival, mielőtt ők nagyon elfoglaltak lettek a bölcsi miatt, és természetesen a játszóterezések száma sem csökkent.  Kristóffal is több délutánt eltöltöttünk az utóbbi időben, és a 3 fiúnak egyre jobb a kapcsolata. Kristóf továbbra is rajong Andrisért és Attiláért, és egyre inkább be tud kapcsolódni a játékukba. A srácok meg örömmel engedik át egy-egy alkalomra Kristófnak az etetőszéküket, hintájukat, játékaikat. Igaz, még nem mindig sikerül odafigyelni Kristóf testi épségére játék közben.

Az utóbbi időben nem csak nagyokat sétálunk és motorozunk, hanem egyre több teret hagyok a kézműves foglalkozásoknak is: zsírkrétával, színes ceruzával, aszfaltkrétával rajzolunk, gyöngyöt fűzünk, készítettünk gesztenyeállatkákat és Dórival a családunkat is megformázták gesztenyéből. Vilinek állatos nyomdával saját kezűleg készítettek ajándékot a születésnapjára, és ha sütit sütök, gyakran besegítenek. Vettem nekik állatos kiszúrókat, így az ő macis, vizilovas, stb. kekszeiket is ki szoktam sütni.  Egyszer próbálkoztam a gyumrával is, de még nem igazán jött be nekik.

A mondókáknak, daloknak, zenéknek az eddigieknél is nagyobb sikere van. Egyre töbet és egyre felismerhetőbben adnak elő belőlük ők maguk is. Főleg Attilának vannak meghatározott kedvencei, de ha elkezdik, akkor Andrisnál vég nélküli a kívánságlista, hogy mit énekeljük, játsszunk el.  De sokszor táncolnak csak kettesben, kézenfogva. Ezt már több alkalommal felvettük videóra, mert annyira édesek, ahogy fogják egymás kezét és énekelnek. Igyekszem itt is közzétenni egy felvételt. 

Erről eszembe jutott, hogy most már egyértelműen pózolnak a fényképezőgépnek. Ha nincs jó kedvük, akkor csak a hangulat oldása érdekében előveszem a fényképezőt, és adom az instrukciókat, hogy mit csináljanak. Ők meg lelkesen vágják a különböző arcokat, fintorokat, és rohannak megnézni az elkészült képet. 

Csak a szobatisztasággal nem haladunk. Attiliának egyszer sikerült egy fél kakit a bilibe landoltatni, de azóta nem is hajlandó ráülni. Se a bilire, se a wc-re.... Ha erősködöm, csak annyit mond, hogy inkább egyedül. 

Viszont gyönyörűen és tisztán esznek egyedül kanállal és villával egyaránt. Imádják a zöldségeket, jépa, kumpi, bojzó, ubi és társai bármikor jöhetnek,  a gyümölcsök nem különben. Attila két dolgot határozottan nem szeret: a májat és a müzlit. Andris csak a kakaót, mint italt mellőzi. 

Kialakult valamiféle megosztás is köztük. Andris hozzám ragaszkodik, míg Attila szíve Apához húz. Attila rajong anyukámért is, így ő már kétszer ott aludt a nagyinál EGYEDÜL. Féltünk tőle, hogy éjjel (vagy hajnalban) hiányolni fogja Andrist, de végül egyikükkel sem volt semmi gond. Ebből a szempontból bámulatos az akaratuk. Mindig tudják, hogy mit szeretnének, és nem változtatják meg két perc múlva az elhatározásukat. A külön töltött éjszakák során kérdezgettek egymás felől, de tökéletesen tisztában voltak vele, hogy hol a másik. Andris szeret a szoknyám mellett lenni, és mindig hazahúz a szíve. Akárhol vagyunk, ha elfárad, akkor kérlelni kezd minket, hogy "haza, haza". De úgy látom, hoyg Andris ragaszkodása sem túlzott, Katival, Dórival, a nagymamákkal mindig szívesen itt maradnak, nem sírnak utánam egy percig sem. Egyszer keresztapuval is eltöltöttek egy délutánt Kristóf nagyszüleinél, és teljesen jól érezték magukat. Andris csak akkor kezdett kérdezősködni felőlem, amikor kimerült a nagy sétában. 

Azt hiszem, itt befejezem. Még eszembe jut ez-az, de nem írhatok le mindent tényleg egy szusszra. Miről fogok írni legközelebb?

A három kis csibész

Mit is mondunk valójában?

Legtöbbször csak anyu érti egészen pontosan, hogy mit mondunk. De ha akarjuk, akkor bárkivel tudunk közölni bármit, amit csak szeretnék. legalábbis így vagy úgy elérjük, amit akarunk... Az biztos, hogy nem beszélünk még úgy, mint a velünk egyidős szomszéd kislány, aki kerek mondatokban elmondja, hogy éppen mit csinál: "Bodza is homokozik. Bodza nyitja kapu, Bodza ül a motor."

Immár másodszor jártunk fejlődéspszichológusnál. Az előírt 60 perc helyett 35 perc alatt végrehajtottunk minden feladatot, illetve amit nem, azt nem is erőltette a néni. A játékok majdnem ugyanazok voltak, mint az előző alkalommal, bár kiegészült olyasmikkel, amiket akkor még nem tudtunk megcsinálni. Fél év alatt megtanultuk a színek azonosítását, és már vonalrajzon is felismerünk minden tárgyat. Kivéve a kést, és anyu nem is érette, hogy ezt meg miért várják el tőlünk: hiszen ha lehet, akkor a felnőttek inkább elteszik az ilyesmit a kétévesek látóteréből és keze ügyéből. Egyenes vonalat is tudunk húzni, sőt szakzsargonnal élve "megjelent már az ábrázolás igénye is". A vizsgálat eredménye nem lepett meg senkit, most is azt a diagnózist kaptuk, amit eddig mindig hasonló helyzetben: korunknak megfelelően érettek vagyunk, szépen fejlettek, csak a beszédfejlődésünk lassabb az átlagosnál. De haladunk, határozott fejlődést mutatunk ezen a téren is. Activity szinten gyakorlatilag semmi sem okoz gondot, de már egyre több egyezményes jelet (nagy túlzással szót) használunk. Itt egy kisebb összesítés ezekről. Vannak köztük leírhatatlanok, és anyu csak remélheti, hogy nem felejti el, és nagykorunkban el tudja majd mesélni hogy is mondtuk-mutattuk azt a dolgot. Egyébként mindig van aktuális kifejezésünk minden olyasmire, amit nem tudunk megnevezünk. Korábban ez a debbi volt, most éppen a biá-biá vagy a gyigöb-gyigöb.

Sajnos ismét verekszünk, pedig volt egy rövid, néhány hetes időszak, míg mellőztük ezt a rossz szokásunkat. Ráadásul új divat a mazochizmus: vagyis magunkat is verjük, hogy anyu minket sajnáljon, és ne a tesót, akit előzőleg pont mi bántottunk ilyen vagy olyan módon. Így aztán egy-egy verekedés vagy vita alkalmával mindig mindketten ordítunk, és ennek anyu hallószerve, illetve idegsejtjei látják kárát leginkább.

Egy nagyon régi elmaradás - Attila énekel a fürdőkádban. :)

A kaland folytatódik, országhatáron innen

Alig pár nappal és egy hányásos vírussal az előző kalandunk után ismét volt alkalmunk családunkat egyesíteni a Badis családdal. Ehhez most nem kellett különösebb aprópó, egyszerűen az anyukáink szerették volna együtt, nagycsaládban eltölteni az időt, amíg az apukák reggeltől estig tanulnak és tanítanak. Jó lenne azt mesélni, hogy milyen nagyokat és jókat játszottunk együtt, és hogy jókedvű kacagásunktól volt hangos a ház, de sajnos majdhogynem az ellenkezője igaz. Ahogy Bence a legeslegfrappánsabban összefoglalta a naplójában: "Az alapvető tényállás a következő: Andris és Attila nem tudnak osztozkodni, Bajázs soha nem adja oda, ami nála van, Cucus pedig igazságot oszt." Tényleg nem tudunk osztozkodni, egymással sem, mással meg pláne nem akaródzik. Ha valamiből kettő van, akkor szépen elosztjuk egymás között "Jaja - Jaja" kommentár kíséretében, ami kb. annyit tesz a felnőttek nyelvén, hogy Ez Andrisé, és ez Attiláé". De minden egyéb esetben én csak dühösen azt kiabálom, hogy "Jaja! jaja!", ami viszont kb. annak felelne meg, ha le akarnánk fordítani, hogy "Az enyém, az enyém!" Természetesen ez életkori sajátosság, és egyszer, talán nem is olyan soká úgy is kinőjük, de addig ezzel kell együttélni. Egyelőre Luca foglalja el (Bence után természetesen) a fő helyet a hierarchiában, ami Andrisnak és Balázsnak tökéletesen meg is felelne, nekem azonban NEM. Mindenki ismeri a mondást a két dudásról egy csárdában... Hát, kb. ez volt a helyzet ebben a kicsit több, mint két napban. Amikor már tarhatatlanná vált a helyzet, és mindenki kezdett kifogyni a türelméből, akkor anyuék jobbnak látták, ha engem elszeparálnak a többiektől. Így történt, hogy én takarítottam anyuval majdnem egy órán keresztül, míg a többiek végre csöndben és nyugiban játszhattak.

Azért bőven voltak nagyszerű pillanatok is, például a játszóterezést mindannyian egyformán élveztük! Én sokat hintáztam Lucával, meg homokoztam a fiúkkal. Aztán anyuval Balázs után eredtünk, aki már a kert másik végében borotkált. Ati pedig most is a csúszdát részesítette előnyben a hintával szemben.

Én jól kijövök Balázzsal, és most is többször olvastunk, meg főztünk együtt. De Lucát is nagyon kedvelem, sőt még a nevét is tudom. Igaz, hogy a hangsor ("Wufa"), amit erre a célra használok, meg sem közelíti az eredetit, de a lényeg az, hogy őt személy szerint megnevezem. A minap például egy kislány után szaladtam a játszótéren, mert azt hittem, hogy Lucát látom, pedig csak a kalapja volt ugyanolyan. Bencével is jó barátságban voltam, és még akkor is Andris-Bandrisnak hívott, amikor szétszedtem az építményét.

Badiséktól szuper láthatósági mellényeket kaptunk, azóta minden alkalommal ebben virítunk az udvaron és az utcán.

Az újabb közös kaland nem csak a másokhoz való viszonyunkat formálta, hanem megerősített minket ikerségünkben. Badisék anyája szerint Luca és Balázs a látogatás után sokkal többször és szívesebben szeretgették, ölelgették meg egymást, mi pedig mintha legalább egymással elnézőbbek és türelmesebbek lennénk.

Feltétlen olvassátok el Bence csúcsszuper, mondhatni ájjati kassz (állati klassz Bence-módra) beszámolóját, mert abban benne van minden olyan részlet, amire kíváncsiak lehettek.

Nehéz napok

Nehéz napokat élünk több szempontból is. Egyrészt egy hete betegek vagyunk, és nem sikerül kivergődnünk belőle. Végül a doktornéni kénytelen volt antibiotikumot felírni nekünk, amit tegnap kezdtünk szedni. Másrészt átmeneti időszakot élünk, már nincs szükségünk napközben két alvásra, de nagyon nehezen megy az egy alvásra való átállás... A harmadik, legnagyobb nehézség, amivel mostanság küzdünk, az az akaratunk, öntudtatunk bontakozása. Anyunál se mindig sikerül elérni, amit akarunk, a Tesó pedig folyton útban van, akármikor legyen szó. Rengeteget veszekszünk és még többet verekszünk egymással. Anyu szerint van, hogy ok nélkül vagyunk aggresszívek a másikkal, és rettenesen elszomorítja őt. Persze többnyire inkább arról van szó, hogy az Andrisnál lévő játék kell, vagy féltékeny vagyok anyura, vagy én akarok lenni az első valamiben... Azt mondják, hogy én vagyok az erőszakosabb, de hát, mit tegyek, ha Andris sokszor hagyja magát, én meg simán el tudom ereszteni a fülem mellett a visítását?!?

Ide kerülne egy vagy esetleg két verekedős videó, de egyelőre a technika ördögeivel küzdünk. ha majd megoldjuk a problémákat, akkor gyertek vissza, és nézzétek meg, miket művelünk.

A héten ilyenek voltak a legáltalánosabb pillanatok. Naná, hogy ilyenkor is folyton kilökdöstem Andrist anyu öléből. Én is elesett és lázas voltam, nem csak ő!

És íme két kompromittáló fotó. Fürdés előtt vicceskedni támadt kedvem, Attila meg sokszor így néz ki a délutáni alvásból ébredve:

Én és a másik

Mostanában a családi életük egy dolog körül forgott, apa nagy napjára készültünk. Vagyis apa készült, mi pedig mindent igyekeztünk úgy csinálni, ahogy neki a legjobb volt. Ez nekünk nem mindig sikerült, mert a verekedést egyre gyakrabban és durvábban műveljük, így aztán sokszor a kelleténél hangosabbak voltunk. Egy alkalommal annyira, hogy a nagypapánk aggódni kezdett, és megkérte a nagymamánkat, hogy jöjjön fel és nézze meg, hogy miért sírunk egész délelőtt. Mert sajnos mostanában nem csak játékokon veszekszünk, hanem gyakran előfordul, hogy puszta "élvezetből" verjük a másikat. Nem áruljuk el, hogy melyikünk a nagy mester ebben, mert annyira azért szolidárisak vagyunk egymáshoz. Anyu kissé elkeseredett, és nagyon töri a fejét a megoldáson, de ha valakinek van ötlete, javaslata miként értesse meg velünk, hogy verekedni bizony nem jó dolog, és a másiknak még fájdalmas is, akkor írjon neki!

Apa nagy napja, az államvizsga egyébként ma van, és épp ebben a percben is nagyon szorítunk neki, hogy jól feleljen, és a legbonyolultabb matematikai képletet is elő tudja varázsolni a bizottság kérésére.

Nagyot fejlődött az énképünk is. Ebből is látszik, hogy lassan, de biztosan a két éves kor felé közeledünk. Ugyanis, ha azt mondják nekünk, hogy Andris van a fényképen, akkor Andris vadul elkezd magára mutogatni. De én is így tettem, mikor a nagyi azt mondta, hogy a papírra az én nevem van írva. A tükörbeli képmásunkkal is másként viselkedünk mostanában, főleg én. Észrevettem, hogy ha integetek, akkor ő visszainteget, ha fogmosást imitálok, akkor ő is fogat mos, stb. És már nem is hívom babának, mert valahol már sejtem, hogy az én vagyok. Ma reggel például anyu megkérdezte, hogy hol van Attila, és én azonnal rámutattam a tükörbeli magamra.

A másik, nem egészen új felfedezésünk az árnyék. Anyu nemrég mutatta, hogy lehet árnyjátékozni, és azóta ha észrevesszük valahol az árnyékunkat a nézőközönség (vagyis a felnőttek) számára viccesen mutogatunk az ujjainkkal, és figyeljük, hogyan változik az árnyék.

A nyomhagyás öröme

Ma eljutottunk a doktor nénihez is, és megkaptuk a kötelező oltásunkat. Attila volt az első, és én vele sírtam. Aztán amikor a doktor néni az én karomat készítette elő, akkor Attila kezdett el sírni helyettem is. Ha fájdalomról van szó, akkor igazán jó testvérekként szolidaritunk egymással. A méreteinket kissé elnagyoltak állapították meg, de annyit elmondhatunk, hogy alulról közelítjuk a 9 és fél kilót, és kb. 79 centiméteresek vagyunk. A hosszméreteket majd az itthoni mérés után pontosítjuk. Mindenesetre elég sokat nőttünk két hónap alatt (!!), amit anyu kénytelen volt észrevenni a ruháinkon is.

Az orvosi rendelő után benéztünk apa iskolájába is. Ott megfigyeltük, hogy ülnek és dolgoznak a gyerekek a padokban, hogy aztán itthon mi is iskolásat játszhassunk. Valójában nem értettük a dolgok lényegét, de fél órán keresztül elmélyülten rajzoltunk az etetőszékünkben. Amit itt láttok, az közös munka eredménye, ugyanis közben nem csak a zsírkrétákat, hanem a papírt is kicseréltük.